26.Fejezet~Vissza oda, ahol minden kezdődött....

/ Pár héttel később/

Ha könnyű lenne megsiratni és gyászolni azt, amit elvesztettünk, akkor sokkal könnyebb lenne az életünk. Annyira fáj, de annyira fáj valóban megsiratni, meggyászolni azt, amit elvesztettünk, hogy inkább nem akarjuk. Akkor, amikor életemben először megéreztem azt, hogy mi az a gyász, mi az a siratás, a szívem úgy fájt, hogy azt hittem, belehalok. És most is ezt érzem. Mi mást éreznék? Tán boldogságot? Megkönnyebbülést, és ehhez hasonló érzéseket? Ostoba az ilyen ember, aki ilyenkor boldog, és örül az ilyen dolgoknak.  Chris elment, és én lassú záporokkal elsiratom.

Egy ideig egyedül álltam, testvérem sírköve előtt, és adtam át magam az érzéseknek. Amik legbelül, egy ideig csendesen emésztettek, de most már…. Könnyek formájában távoztak. Elmélkedek, és azon töröm a fejem, tán tartogat nekem az élet, valamilyen jövőt? És ha igen, milyet?

Merültem volna mélyen bele a gondolataimba, és tettem fel volna magamnak még kétszáz-millió kérdést, de meghallottam, ahogy valaki közeleg. Megpróbáltam lelkileg is itt lenni, de oly nehezen ment. Annyi minden történt, és oly hirtelen, hogy ezt már, nehezen tudom feldolgozni, mert ez túl sok így egyszerre.

Mellém lépett, majd szorosan magához vont. Arcom a nyakába temettem, és nagy levegőt vettem.
~ A gép, csak rád vár. ~ Suttogta, és végig simított a kezemen. Újra a könnyeimmel küszködtem, de visszanyeltem őket. Kicsit eltolt magától, hogy láthassa az arcomat, ami most nem nyújtott csodás látványt. Ujját végig húzta a szemem alatt, és halványan elmosolyodott.
~ Mennyünk! ~ Fogta meg a kezemet, és indultunk el a kocsihoz.

~ Jól vagy Mays? ~Kérdezte Eric, mikor már a kocsiban ültünk. Bólintottam. Egy hang se jött ki a számon, valamiért nem ment, bármennyire is erőltettem. Megkaptam a nagy pofont az élettől. Elvesztettem a testvéremet, a legjobb barátnőmet, és még kitudja, mit. Ennél, már minden csak jobb lehet. Hogyan fogom elmondani a szüleimnek, hogy a fiúk, már nem él? Hiszen, meg kell tudniuk. Vagy egyáltalán fogom még látni a szüleimet? Mióta elment otthonról, egyszer sem kerestek. Nem érdeklődtek felőlem.
~ Minden apró dolog növekedni kezd, ha táplálják... A szerelem sem más. De ha ez az egész boldogtalanná tesz, hagyd a csudába, és találj valami mást, amitől annyira boldognak érzed magad, amennyire megérdemelnéd. Csak hallgass a szívedre, kövesd az ösztöneidet, és rávezetnek majd a helyes útra.
~ Nem érdemlem meg a boldogságot… ~ Szólalt meg, nagy nehezen. Eric nagyot sóhajtott, és egyik kezét a combomra helyezte.
~ Mays, nézz rám! ~ Kérte, de nem néztem rá. Nem is próbálkozott kétszer, hiszen tudta, hogy nem ér vele semmit. Makacs vagyok, úgy sem fogok ránézni.

Pár percig, még néztem, az elsuhanó tájat, de a következő percben, már az álom fogott el.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------

Mikor kinyitottam a szemem, azt vettem észre, hogy egy puha ágyban fekszem, betakarózva. Ismerős helyen éreztem magam, mintha jártam volna itt. De nem jut eszembe, hogy hol is lehetek pontosan. Ülő helyzetbe vágtam magam, és körbe néztem. Szemeim kitágultak, és kétségbeestem egy pillanatra. Mit keresek Párizsban? Inkább az a kérdés, hogy kerülök ide? Nem emlékszem semmire, de remélem, sikerül visszaemlékeznem.

Erősen kezdtem gondolkozni, és végül beugrott. Prágában voltunk, sok kalandon mentünk keresztül, a semmiért… Minden kudarcba fulladt…
Emlékszem, mikor menekültünk, ahogy futottunk, torokban dobogó szívvel, és csak azon járt az eszünk, hogy tán túl éljük? A kérdésre a válasz: Igen, túléltük. Kivéve egy embert… A testvéremet.
Ő meghalt, ott maradt a romok között, a víz alatt. Nem volt esélyem megmenteni.

~ Ne Mays, ha most megpróbálod megmenteni, mi is itt halunk meg. ~ A víz, már javában bokáig ért, és a falak is omladoztak. A kezét fogtam, és beszéltem hozzá, de nem válaszolt. Nem mondott semmit. A könnyeim az arcára hulltak, miközben a víz egyre gyorsabban növekedett, és árasztott el mindent. Nem hallottam semmit, csak a csendet körülöttem, és néztem elhunyt testvérem holttestét. Majd a zajok, egyre hangosabbak lettek, ahogy a nevemet szólították és kértek, hogy eresszem el, és meneküljünk. Percekig nem törődtem velük, de Ericet már nagyon idegesítette, és a derekamnál fogva húzott fel a földről, és noszogatott az ajtóhoz.
~ Inkább itt halok meg, vele… ~ Makacskodtam, miközben csak sírtam és sírtam. Majd maga felé fordított, és arcom a keze közé fogta.
~ Nem foglak téged is elveszíteni. ~ Mondta halál komoly arckifejezéssel, majd újra tolni kezdett kifele, de mindig visszafordultam, de teste, megakadályozott abban, hogy visszamehessek. Sírva dőltem neki a mellkasának, ahányszor megfordultam.
~ Mays, kérlek! ~ Megadtam magam. Rohantunk, ahogy csak tudtunk, és épségben kijutottunk. A víz elárasztotta mind két rakpartot, a csatornával, a kinccsel és mindennel együtt. Mi csak néztük, ahogy a víz kicsit megnövekszik, és eláraszt minden területet.
A torkom kiszáradt, a sok sírástól, a szemem vörös volt. Ekkora fájdalmat, a papám elvesztésénél éreztem. Ugyan az a fájdalom, és ugyan úgy, egy családtagom elvesztése.
~ Megkaptad Mays, amit akartál. A saját testvéred halott, mit akarsz még? Te magad sem tudod, mit történik, akkor miért próbálod megérteni? ~ A másik felem, az ellentétem. Nem adtam választ, hiszen nem érdemel választ. Nincs igaza, és soha nem is volt. A kis fejem szüleménye, ha most tudok rágondolni, el is tudom felejteni.

Megrázott a visszaemlékezés. Újra a sírás fojtogatott, de visszanyeltem könnyeimet. Átfordultam a hátamra, de szememet nem nyitottam ki. Éreztem, ahogy az ágy mellettem besüllyed, éreztem, hogy itt van mellettem, és néz. Pár percig, így telt az idő, de a következő percekben, Eric puszikkal öntötte el a nyakam, majd az arcomat. Nem mondom, hogy nem élveztem, de nem ez volt a legmegfelelőbb pillanat.
Végül egy puszit nyomott ajkaimra, és el akart húzódni, de visszahúztam egy vérpezsdítő csókra. Kezemmel beletúrtam sötét barna hajába, és játékosan, ám de óvatosan beleharaptam alsó ajkába. Mindketten belemosolyogtunk a csókba.
~ Jóbban érzed magam Mays? ~ Nézett mélyen bele a szemembe, és végig simított az arcomon.
~ Nem igazán. ~ Hangom elcsuklott. ~ Hol vagyok? ~ Tettem fel a számomra leginkább érdekes kérdést.
~ Párizsban, nálam. ~ Válaszolta egyszerűen.
~ És hány óra? ~ Nyöszörögtem.
~ Este kilenc… ~ Vakarta meg a tarkóját zavartan. Egyből ülő helyzetbe vágtam magam, és körül néztem. Lassan kikászálódtam az ágyból, és az ablakhoz sétáltam. Hogy milyen látvány fogadott? Valami csodálatos….
Esett a hó, a vásárban a bódék már fel voltak állítva. Karácsonyi égők a villanyoszlopokon, az ablakokban egyaránt. A szívemet még ilyen hidegben is melegség töltötte el. Eric átölelte a derekamat, és fejét a vállamra helyezte.
~ Nincs kedved elmenni, sétálni? Bár az idő rideg, romantikus hóesésben sétálni. Iszunk egy meleg teát, vagy esetleg forralt bort, ami neked megfelelő. Nem akarom, hogy itt emészd magad, a történtek miatt. ~ Megmosolyogtam, amit mondott. Felé fordultam.
~ Köszönöm, hogy vagy nekem. ~ Ő is elmosolyodott, és hozzá bújtam. Az ölelés oldja a stresszt, növeli az összetartozás érzését, csillapítja a fájdalmat. Sokáig álltunk így, majd erőt vettünk magunkon, és felöltöztünk.

~ Egy kalap? Nem fagy meg a füled? ~ Kérdeztem humorosan, és megpaskoltam a kalapot a fején.
~ Nem. Nem veszek fel sapkát, mert hülyén áll. ~ Csibészesen vigyorgott. Percekig igazgatta magát. Már kezdtem megsülni a kabátban. Mögé sétáltam, levettem a kalapot, majd a fejére helyeztem újra.
~ Köszönöm! ~ Mosolyodott el.
~ Mennyünk. ~ Suttogtam, és elindultunk. Hülyéskedtünk az úton, hógolyóztunk és jól éreztük magunkat. A vásárban én ittam egy almás-fahéjas teát, még Ő egy forralt bort. Utána kézen fogva sétáltunk a hóesésben. Elterelte a figyelmemet minden bánatomról, és jól esett minden egyes eltöltött perc. Elmentünk az Eiffel-toronyhoz is, és az előtte lévő kis parkban is sétáltunk. Közben magamban, eldöntöttem valamit, amit úgy éreztem, muszáj lesz tudnia.
~ Nézd Eric, valamit el kell mondanom… ~ Kezdtem bele, majd kíváncsian rám emelte barna szemeit. ~ Úgy döntöttem, hogy ha januárban, visszamegyek Londonba, egy kis időre…..