1.Fejezet- Viszlát London! Helloo Párizs!

Sziasztok!
Hát, itt vagyok az első fejezettel.Ezt a blogot szántam meglepetésnek, aminek remélem örültök, és ugyan úgy fogjátok szeretni és olvasni, mint az Idő az Életünket!Kicsit nehézkesen sikerült elkészítenem, és még most is van mit javítanom a blogon, de azért elhoztam nektek már ma az első fejezetet!Ez a történet eltér a másik blogomtól,és rejt majd trágár szavakat is!Bár tudom, hogy úgy is elolvassátok, csak gondoltam szólók előre.:)
Szeretlek titeket, ti vagytok a legjobb olvasók!Köszönöm a komikat a bevezetőhöz.
Kellemes Olvasást!
Üdv:Lexxi

Ma van egy hónapja hogy betöltöttem a 18. életévemet. Ennek következtében úgy döntöttem, hogy elköltözöm. Ma még London lakosa vagyok, holnap már Párizsé. A legjobb barátnőm Párizsban, Franciaország külvárosában lakik. A másik jó dolog, hogy már munkám is van. A legjobb barátnőm neve Kendra, és az apukája kávézójában dolgozik. Felajánlották, hogy dolgozhatok ott. Nagy lehetőség számomra. Nagyon izgulok, már össze is csomagoltam. A jegyem is megvan. Amúgy anyukám nem díjazta, hogy el szeretnék költözni, még mindig a kis 10 éves kislánya vagyok számára. De hát ez az anya. Apám viszont örült neki. Nem tudom pontosan miért, hiszen nem mondott okot. De azt mondta, hogy örül. Amúgy vonattal megyek Párizsba, az út 2 óra és 20 perc. Hajnali 5-kor indul a vonat. Most jelenleg este kilenc van, így le is fekszem aludni, az órámat felhúztam 4. órára így biztos lesz időm. Elmentem gyorsan lefürödni és hajat mosni. Utána felöltöztem pizsibe és lefeküdtem, pár perc múlva már az álmok világát jártam.
****
A telefonom ébresztésére keltem, tehát már 4 óra. Kitápászkodtam az ágyból, felvettem a tegnap kikészített ruhámat, ami egy csinos, lenge póló, csőgatya és egy magassarkú volt. Elmentem mosakodni utána feltettem egy alap sminket és késznek nyilvánítottam magam. A szüleim már fent voltak, hiszen ők visznek ki a vonatállomásra. Leültem az ebédlő asztalhoz és anya rögtön elém rakta a reggelit. Tojásrántotta volt baconnel. Ez a kedvencem.
- Izgulsz? – Kérdezte apa.
- Hú, igen! Nagyon izgulok és boldog is vagyok egyszerre. – Válaszoltam vigyorral az arcomon. Miközben az utolsó falatokat pusztítottam el.
- Köszönöm anyu a reggelit! Nagyon finom volt. Most megyek és lehozom a bőröndjeimet! – Felálltam, nyomtam egy puszit anyám arcára és már rohantam is a szobámba. Olyan izgatott voltam, biztos vagyok benne, hogy az össze nevezetességet meg fogom nézni. El szeretnék majd jutni az Eiffel-toronyhoz, hiszen gyönyörű a kilátás fent a magasban. A Louvre múzeum is csodálatos, ott található a híres Mona Lisa festmény is, ami egyszerűen fantasztikus. Vagy például Delacroix festménye a Milói Vénusz. A Notre Dame is biztos csodálatos. Én már elterveztem a dolgokat.
- Kicsim! Induljunk! – Kiabált apám a konyhából. Utána bejött a szobámba és kivitte a csomagjaimat és berakta a kocsiba. Felvettem a magassarkúm és a kabátomat, az ajtóhoz léptem és még egy pillantást vetettem a szobámra, majd mosollyal az arcomon kiindultam a kocsihoz. Egy fél óra utazás után már ott is voltunk a vonat állomáson. Apa berakta a csomagjaimat a kabinba, és elbúcsúztam a szüleimtől.
- Vigyázz magadra kérlek! És hívjál, ha épségben odaértél! – Ölelt meg szorosan anya, amitől majd megfulladtam úgy szorított.
- Anyu, ha nem engedsz el, akkor még az indulást se érem meg, úgy szorítasz! – Engedett végül el.
- Ne haragudj kicsim. – Adott egy nagy puszit a homlokomra, utána apám is megölelt és ő is adott két puszit.
- Sziasztok! – Köszöntem el. Ők leszálltak a vonatról, én meg becsuktam a kabin ajtót és elhelyezkedtem. Talán 5 perc se telt el, egy srác kopogott be.
- Bejöhetek? – Kérdezte az ismeretlen srác.
- Persze! Gyere csak.
- Ne haragudj, de nem volt máshol hely. – Ült le elém. Helyes volt meg kell hagyni. Kb. annyi idős lehetett, mint én, sötét barnás haja és borostás arca egyszerűen tökéletes volt. A szemét nem láttam tisztán, hiszen kint sötét volt még, a lámpa fénye pedig nem ért sokat. De azt köveztettem, hogy barna.
 - Hogy hívnak? – Térített észhez. Jézusom, én most egy srácról áradoztam, akit most láttam meg először.
- Maya vagyok! – Nyújtottam kezemet. Elvigyorodott és egy puszit nyomott a kézfejemre. Igazából egyáltalán nem tudom miért vigyorodott el.
- David vagyok! – Árulta el a nevét. – Szép neved van! Mondták már? – Dőlt hátra, és kényelmesen elhelyezkedett.
- Nem, még nem mondták. De köszönöm. Amúgy hova mész? – Igen, kíváncsi voltam rá hogy hova utazik. Hiszen annyi csodálatos ország van. Bármelyik lehet a sok közül.
- Éppenséggel Franciaország Párizsába megyek. – Indult meg a vonat, miután bemondta a megálló nevét.
- Én is oda megyek. Párizsban lakik a barátnőm, és hozzá költözöm.
- Az tök jó. – Ezek után már nem beszéltünk semmit, ugyan is ő elaludt, én meg néztem ki az ablakon és a tájakat csodáltam egész utón. Nem voltam álmos, csak az izgalom járt át. A gyomrom görcsben volt. Szívesebben ugráltam volna örömömben. Most már örömmel mondhatom: Viszlát London!
*****
Már nem volt sok az útból, talán tíz perc lehetett. David, akit ma ismertem meg, még mindig békésen szuszogott. Kénytelen voltam felkelteni, hiszen bunkóság lenne tőlem, ha csak úgy faképnél hagynám szegényt.
- Öhm, David! Ébredj! Tíz perc és ott vagyunk. – Ráztam meg gyengéden a vállát, amire ébredezni kezdett. Rám nézett komás fejével - ami be kell valljam- nagyon aranyos volt. Sóhajtott egyet és megszólalt:
- Örülök, hogy megismerhettelek! De nekem most mennem kell! További szép napot! – Fogta a csomagjait és távozott a kabinból. Nekem viszont mosoly terült el az arcomon, hiszen már itt vagyok Franciaország fővárosában, vagyis Párizsban. Amikor a vonat megállt, fogtam én is a bőröndjeimet és leszálltam. Ahogy leszálltam, barátnőm egyből a nyakamba ugrott. Jó érzés itt lenni.
- Maya! Úgy örülök, hogy itt vagy! – Szólalt meg még kissé sokkos állapotban Kendra.
- Én is örülök! Gyönyörű ez a város. – Bontakozott ki az ölelésből.
- Gyere mennyünk! A taxi már vár ránk – Mutatott a kijárat irányába. Így megindultunk. Hála istennek nem kellett az összes bőröndömet cipelnem, hiszen Kendra segített, ami nagyon jól esett. A csomagokat beraktuk a csomagtartóba és mi is beültünk. Kendra mondta a sofőrnek a címet, és már indította is a motort. Egész utón meséltem Kendrának a Londoni életemről, a suliról, a fiúkról és egyéb témákról, aztán ő is elkezdett mesélni. Olyan gyorsan elrepült az idő, hogy már ott is voltunk a lakás előtt. Kivettük a csomagokat és felmentünk. Meg kell hagyni, szép lakás volt. Az én szobám barack színben pompázott, amitől elájultam. Imádom a barack színt. Persze maga a gyümölcsöt is imádom.
- Helyezkedj el nyugodtan! Addig én összeütök valami kaját. – Kendra már el is tűnt a konyhába, én meg elkezdtem kicsomagolni. A ruháimat szépen, összehajtogatva elraktam a szekrénybe, a mosakodó cuccaimat a fürdőbe vittem. Szépen minden cuccot a helyére raktam, a bőröndjeimet meg az ágy alá toltam. Ott jó helyük lesz. Közben már finom illatok keringtek a levegőbe, így követtem az illatot, ami egyenes a konyhába vezetett. De a látvány kevésbé volt csodás. Kendra köpenye tiszta szósz, és a konyha majdnem minden zuga is szósszal volt tele. Ez a lány nem tud főzni.
- Keressünk valami éttermet nem de? – Kérdeztem tőle, mire bólintott és lekapta a köpenyt. Fogta a táskáját és indultunk is. Míg bezárta az ajtót, én a szomszéd ajtaját bámultam.
- Ki lakik itt? – Kérdeztem kíváncsian. El végtére is ismerkedős típus vagyok.
- Elvileg egy öreg bácsi. De soha nem láttam még. Lehet nem is él. Nem ad életjelet magáról. Kopogjunk be. – Oda állt az ajtó elé és bekopogott. De senki nem nyitott ajtót. Furcsálltam a dolgot, de nem foglalkoztam vele sokat. Arra koncentráltam, hogy végre itt vagyok Párizsban. Nagyon jó volt a kis szűk utcákon sétálni, miközben az emberek megállnak egy ház előtt és fotózkodnak. Ezeken a dolgokon mindig elmosolyodom. Végül nem étterembe mentünk, hanem egy kis kávézóba, ami meg kell hagyni, jól el van bújtatva. De kellemes és meghitt hangulata van. Erről nekem a karácsony jut eszembe, hiszen az is meghitt és kellemes. Mikor kinézel az ablakon és látod, hogy esik a hó, kezedben egy kis fahéjas-almás tea. Egyszerűen leírhatatlan érzés. Mindig is imádtam azt az érzést. Itt most nem a hó esik, hanem az eső csepereg. Az utcák is kihaltak, hiszen reggel van még, és gondolom, az enyhén csípős idő miatt se jönnek az emberek a levegőre. Még egy kis séta nem árt ilyenkor, én legalább is úgy vagyok vele, hogy mindig kell egy kis séta. Leültünk az ablak mellé és Kendra rendelt két forró csokit. Meleg és frissítő.
- Szüleid fognak majd látogatni? – A csendet barátnőm törte meg.
- Persze! Meg remélem testvérem is meglátogat! Ha jól tudom, jelenleg Olaszországban van. Valami üzleti dolog miatt. – Válaszoltam egyszerűséggel.
- Oh, Igen! Chris! A Régi szerelmem. Jézusom, vicces visszagondolni, hogy mennyire szerelmes voltam belé! – Nevettünk fel egyszerre. Pont kihozták a forró csokit is.
- Mond csak! Messze van az Eiffel-torony? – Kérdeztem kíváncsian Kendrát, hiszen ő már ismeri Párizst, akár a tenyerét!
- Egy fél óra séta. Miért? – Nézett rám furcsán. Talán még nem esett le neki, hogy most járok itt először. Majd vissza néztem azzal a ez most komoly? fejemmel, aztán egy kis idő után leesett neki, mit is szeretnék.
- Jaaj, ne haragudj! Teljesen elfejtettem, hogy még nem jártál itt. Elmehetünk most is ha gondolod. Annyira nincs messze, mint gondolnád. – Mosolyodott el. Én meg beleegyeztem természetesen. Gyorsan megittuk a forró csokinkat és már indultunk is. Az utat végig dumáltuk, hiszen olyan sok mesélné valónk volt egymásnak. Mikor észbe kaptam, már az Eiffel-torony előtt álltunk. Teljes egész nagyságban itt van előttem. Csak képeken láttam még, de élőben sokkal gyönyörűbb.
- Tetszik mi? – Nézett rám Kendra. Nagy valószínűséggel észrevette a csodálkozásomat, és a szája sarkában megbújt egy kis molyos is. Ami arra késztettet engem is, hogy elmosolyodjak. Hát sikerült neki. Inkább vigyorogtam, mint mosolyogtam. Felmentünk a kilátóba.
- Hányszor voltál már itt? – Kérdeztem Kendrát, aki kicsit elbambult ő is a látványtól.
- Csak párszor volt szerencsém feljutni a kilátóba. De lent már sokszor voltam. – Mosolygott rám. Élveztem, gyönyörű volt a kilátás. Egy ideig ácsorogtunk és csodáltuk a tájat, de aztán elindultunk haza. Az út felénél már elkezdett fájni a lábam, hiszen sokat gyalogoltam, persze magassarkúban, de attól függetlenül egész jól bírtam. Amikor hazaértünk gyorsan levettem a cipőmet és a fürdőbe siettem. És ahogy beléptem, lesokkoltam…