12.Fejezet- Ha két külön világ találkozik (2.rész)

Sziasztok!
Elkészült a közös fejezet! egyláány segítségével!:)
Remélem, mindenkinek tetszeni fog!:)) Ehhez is várom a komikat! Sokat nem tudok mondani :\\ Bocsi, ha helyesírási hibát találtok :||
Kellemes Olvasást és Sok Komizást!
Üdv: Lexxi
U.i: Ha szereted az oldalt, akkor csatlakozz: Facebook

Hosszú és különös tapasztalatokkal tele életem alatt megtanultam, hogy az embereket hagyni kell a maguk módján élni. Hiábavaló és téves erőlködés őket kierőszakolni abból, amit tapasztalniuk kell, mert akkor megkeresik maguknak másutt ugyanazt a helyzetet. Nem mondom, sok önuralom kell hozzá, tehetetlenül nézni, mint rohan valaki a vesztébe saját akaratából, minden figyelmeztetés ellenére. De idővel belejön az ember.

Sok idő kell ahhoz, hogy egy embert megismerjek. Úgy igazán! Hogy azt mondhassam, ő a barátom. Ez nem olyan egyszerű, mint aminek mondják.
 Amikor két ember találkozik, két különböző világ találkozik. Ha azt várod, hogy tökéletesen összeilljenek, akkor a lehetetlent várod, és az csalódást fog okozni. Legjobb esetben akad néhány pillanat - néhány ritka pillanat -, amikor minden összhangban van. Így kell lennie. Minden erőddel dolgozz azon, hogy létrejöjjön ez az összhang, de mindig állj készen, ha nem sikerül tökéletesen.

Riley egyből a titokzatos srác felé vette az irányt. Ericcel a sarkában mentünk utána. Feketés haja egyből megfogott, mosolya meg szívdöglesztő.
- Jézusom Taylor! De rég láttalak! – Fogott kezet Rileyval, majd Ericcel. Nekem amolyan, - szia - maradt. Majd leültünk egy asztalhoz, és rendeltünk valami italt. Én a forró csoki mellett döntöttem, míg a többiek a teánál.
- Na mesélj! Mi történt? – Tért a lényegre Riley, amire Taylor elfancsalodott.
- Változni akarok. Mindenkit csak megbántok. Én..én nem ilyen vagyok. Nicole-t is megbántottam és nagyon-nagyon rosszat tettem.
- Mégis mit? – Tette fel kíváncsian Riley a kérdést.
- Azt, nem mondhatom el! – Fejét lehajtotta. Szörnyen sajnáltam. De hát, én ilyenkor nem tudok semmit tenni. Mindenkinek meg van a maga baja, amit egyedül kell helyrehoznia. Ericre néztem, mert Riley fülébe súgott, majd pár másodperces múlva sietősen felállt a helyéről mind két fiú.
- Ne haragudj Taylor, de mennünk kell. Valami közbe jött. De ha akarod, sétáljatok Mayával. Nagyon jó fej lány, és akkor fél óra múlva találkozzunk az Eiffel-toronynál. – Az én véleményemmel nem is foglalkoztak. Még Eric egy percre odajött hozzám.
- Vigyázz magadra! – Mondta halkan, és itt hagytak mind ketten.
- Van kedved sétálni? – Lépett mellém Taylor. Elmosolyodtam és egy igen kísértében elmentünk sétálni. Beszélgettünk Rómáról, Párizsról. Mesélt magáról és én is meséltem magamról. Kiderült, Taylor nagyon jó társaság, és beszélgető partner. Ha az ember kicsit jobban megismeri, rájön, hogy a belső érték a fontos, és semmi más. Mindenkiben meg kell keresni a pozitív tulajdonságot. Megtanultam az élettől, ha mindenkiben a rosszat keressük, akkor mi magunk sem vagyunk jók.

Sétáltunk az Eiffel-torony előtt lévő kis parkba. Az időjárás is kezdett javulni, ami jónak ígérkezett. Egy viszont zavart! Az idő repült. Még szívesen csacsogtam volna órákig, de ezt most nem tehettem meg.
- Lassan itt vannak értem a fiúk! – Mosolyodtam el. Mondjuk viccesen hangzott. A két testőröm.
- Igen, gyorsan megy ám az idő! – Nevette el magát Taylor, és már nem láttam más módját a dolgoknak, vele együtt nevettem.
- Tudod, amit most tenni fogok, meg fogom bánni, és lehet, hogy te is megutálsz ezek után, de én ez vagyok. – Nem értettem, mit akarhat ezzel. Összehúzott szemöldökkel meredtem rá, majd hirtelen száját az enyémre tapasztotta. Mit tesz ilyenkor az ember? Első sorban elhúzódik, és egy nagy pofonnal jutalmazza az illetőt. A másik viszont, hogy nem tesz inkább semmit, hanem élvezi a helyzetet. Én a kettő között vagyok. Hol a kettő közti lehetőség? Másodperceken valaki Taylor nevét ismételve lökte el mellőlem, és csak akkor jöttem rám rosszat tettem, de nem csak én, hanem ő is.
- Taylor! Hagyd őt békén! – Kiáltott rá egy lány.
- Nicole, félreérted a helyzetet! – Próbálta menteni a menthetőt, de itt már semmit sem lehetett megmenteni. Felnéztem, és megláttam Ericet és Rileyt, nem messze tőlünk. Eric arcán a csalódottság, míg Riley arcán a döbbenet uralkodott.
- Hogy tehetted ezt? – Kérdezte egy szőke lány Taylortól, és lekevert neki egy pofont. Amin Nicole elnevette magát.
- Sajnálom! – Suttogtam és odaszaladtam Erichez.
- Én nem.. – dadogtam könnyes szemmel. De még messze voltam a sírástól.
- Nem érdekel! Megkértelek ne csinálj butaságot! És erre mit csinálsz? Butaságot. – Megfordult és elindult. Utána futottam és karjánál megragadtam, hogy nézzen a szemembe.
- Tudod mit nem értek? Egy dolog járt csak a fejemben. Felelj! Miért csinálod, hogy engem közel engedsz, de magadat távol tartod tőlem? Kimondom helyetted, amit te nem mersz: nem tudod elviselni, hogy voltak már előtted is, akik megcsókolhattak. Nem tudod elviselni, hogy nem tőled tanultam meg, hogyan kell visszacsókolni. A féltékenység uralkodik rajtad. Ez csak süket duma, hogy hülyeséget csináltam.– Elengedtem a karját. Látszott rajta, hogy betelt a pohár. Riley lihegve mellém lépett, és a tekintete Eric és köztem cikázott.
- Ez nem igaz! Baromságokat beszélsz! – Válaszolta és tekintetét, mélyen az enyémbe fúrta.
- Te nem tudod elviselni. Nagy vagyok már, azt csinálok, amit akarok! – Hajoltam közelebb arcához.
- Mindig bajba keveredsz.
- A magam ura vagyok!
- Tényleg?!
- Tényleg!
- Ezzel lezárom a vitát. Mennyünk! – Indult volna meg, de Nicole ugrott Riley mellé, sarkában a szőke lánnyal, aki lekevert egy pofont Taylornak. Így Eric bármennyire is menni szeretett volna, nem tehette.
- Nézd, sajnálom, amit Taylor művelt. Nem te vagy az egyedüli, akivel ezt tette. – Fogta meg vállamat Nicole, és bocsánatkérően nézett. – Velem rosszabbat tett. – Húzta el szája sarkát.
- Megérdemelne még egy pofont! – Szólalt meg flegmán a szőke lány.
- Bridget, hagyd abba! – Csitította el Nicole. Közben néha-néha odapillantott a padon ülő Taylorra.
- Nézzétek, semmi nem történt. Én elfelejtem, és ő is elfelejti. Ügy lezárva. Ne haragudjatok, de nekünk mennünk kell, és még valamit tisztáznom is kell valakivel. – Az utolsó mondatot Ericnek szegeztem, akinek a reakciója az volt, hogy a szemét megforgatta, majd intett Rileynak, és elindultak.
- Akkor, sziasztok! – Mondta még utoljára Nicole, Bridgettel kórusban, és mind a két lány megölelt. Miután elbúcsúztam tőlük, siettem a fiúk után. Egyedül Riley állt meg, hogy utolérjem. Eric mit sem törődve velem, ment tovább.
- Köszi, hogy megvártál!
- Tudod, most nagyon megbántottad szegény Eric icipici lelkét! – Mutatott egy kis csipetet, a hangját eltorzította, és ilyen nyávogós hangja lett, majd elnevette magát. Jót röhögött saját magán.
- Nem érdekel! – Vállat vontam és elmosolyodtam.
- Amúgy hova megyünk most?
- A repülőtérre! – Válaszolta vigyorogva. Szóval, Prágába megyünk. Most jutott el az eszemig, egyáltalán én minek megyek? Hiszen Eric elengedett. Tudom, én vágtam a fejéhez, hogy nem tudok hova menni, és nem is akarok, de ez a kis veszekedés után, már máshogy gondolkozom.
Visszamentünk Riley lakásához, és felment a cuccaiért, én meg lenn maradtam a jó madárral. Én fel-alá járkáltam, mert nem volt kedvem leülni a hideg betonra, meg nem tudnék a valagamon ülni sem. Ő viszont a lépcsőszélén leheveredett.
- Befejeznéd a fel-alá járkálást? – Szólalt meg Eric.
- Zavar? – Kérdeztem már én is flegmán.
- Igen, zavar! – Mondta egy erőltetett mosoly keretében. És akkor lépett ki Riley egy csomó táskával a kezében.
- Remek! Még nem szedtétek szét egymást. – Mondta, és bedobta egy kis furgonba a táskákat. Beszállt a volán mögé. Eric az anyós ülésre, én meg hátra ültem, vagyis középen voltam. Három szék volt. Kettő elől és egy mögötte egy kicsivel, és középen. Elfoglaltam helyemet, és csöndben ültem végig a repülőtérre vezető utat. Nem volt kedvem beszélgetni, se semmi. Miért kell mindig csalódni? Megérdemeljük egyáltalán? Talán…
Innentől nem gondolok rá. Jobb nekem nélküle. Már egyáltalán nem hiányzik. Mint ha soha nem is létezett volna. De mindig lesz egy olyan pillanat, ami mindent megváltoztat. Megváltoztatja a dolgokat, átveszi az irányítást. Ő diktálja a szabályokat.
Csak azt mondom magamnak: Lány, felejtsd el a dolgokat! De soha nem válik be. Vajon ő mit gondolhat most? Még mindig a féltékenység uralkodik rajta? Áh, mit érdekel engem?

Az egész utat csendben ültem végig. Mikor megálltunk, kilestem az ablakon, és ott állt egy repülőgép. Nem volt nagy, szóval magángép. Kiszálltunk, és a fiúk felpakolták a táskákat, amit Riley hozott, és elindultunk Prágába.
Leültem az egyik székbe, és lestem kifele. Láttam egész Párizst felülről. Egyszerűen csodálatos volt. Mint ha egy tíz évessé váltam volna hirtelen, egyfolytában csak a hűű meg haa szavakat ismételtem. Majd visszahelyezkedtem rendes ülés helyzetembe, és úgy döntöttem, alszom egyet. Hát ha megnyugtat.
****

- Maya, ébredj! – Veregette meg valaki a vállam.
- Még öt perc! – Válaszoltam álmosan, és a fejemet oldalra döntöttem. Pár másodperc múlva kinyitottam a szememet, és ott találtam mellettem, őt! A férfit, akit most tiszta szívemből gyűlölök. De a gyűlölök szót soha nem szabad mondani, hiszen tudjuk, hogy akkor sem gyűlöljük. Nem tudunk rá miért haragudni, mert a szívünk mélyén – a legsötétebb mélyén- szeretjük a másikat. Megtalálom az összetört szíved minden egyes darabját, aztán újra összerakom. Lehet, hogy sokáig tart, de én türelmes ember vagyok, s végül a barátod leszek. Vagy annál több?
- Már itt vagyunk?
- Igen, úgy hogy mennyünk! – Nem is kellett kétszer mondania. Felvettem a kabátomat, amit az út elején vettem le, és mikor kiléptem, megcsapott az enyhén csípős idő, amit most nagyon élveztem. Ahogy a szél hideg fuvallata megcsapja az arcomat, és testem minden zugán áthatol, fantasztikus érzés. Egy pillantást vetve a tájra, megláttam egy autót, ami nagyvalószínűséggel ránk várt. Megindultunk felé. Bepakolták a táskákat a csomagtartóba, utána Riley elfoglalta helyét a volán mögött, és szokásosan én ültem hátul, míg Eric az anyósülésen. Miért én ülök mindig hátul? Na, ez egy jó kérdés.
Már vagy öt perce álltunk egy helyben, vajon Riley miért nem indít?
- Ma még elindulunk, vagy itt éjszakázunk? – Eric, a kis türelmetlen.
- Elgondolkoztál már azon, hogy milyen lehet hallhatatlannak lenni? – Eric reakciója: homlokon csapta magát, még én a szememet forgattam.
- Csak indíts!