9.Fejezet- Utáld a bűnt, de szeresd a bűnöst!

Sziasztok!
Tádádáám, elhoztam nektek a 9.fejezetet. Nem tudom, lehet valakinek szüksége lesz egy százas zsepire :$ De kell egy ilyen rész is a történetbe, nemde?:')
Köszönöm az előző fejezethez a komikat, és természetesen válaszoltam rájuk:)
Kellemes Olvasást és Sok-sok komizást!:P
Üdv: Lexxi

"Aggódni kezdtem, hogy mi lesz veled! Ha kifogsz egy olyan embert, aki azt hiszi, hogy az aggodalmad idegbaj. Aki nem ismer téged, aki azt akarná, hogy szégyenkezz emiatt, aki azt akarná, hogy normálisabb legyél, és meg akarna változtatni, hogy szeresd jobban magad. Aki nem ilyennek szeretne, aki nem hagyna meg olyannak, amilyen vagy. Azt gondoltam, hogy én meghagynálak. Ez nekem való feladat lenne az életemben."

Egy nap telt el ez a borzalmas éjszaka után, és Eric még mindig nem kelt fel. Szörnyen aggódom. Nem beszéltem az óta senkivel, nem mozdultam ki a lakásból sem. Hol a kanapén feküdtem, hol a konyhában ücsörögtem, hol a laptop előtt gubbasztottam. Hiszen mit tudnék most csinálni. Ideges vagyok, aggódom, és mindenféle érzés átjár most. Egy percre se mozdulnék el Eric mellől. Mellette kell lennem, hiszen szüksége van rám. És már úgy vagyok vele, nekem is szükségem van rá. Egy jó barát vett védelme alá. Bár én mentettem meg, mégis úgy érzem, ő vigyáz rám. A legtöbb percben mellette ülök, és arcát fürkészem. Ahogy szuszog, haja összekócolódva áll. Egyszerűen elmosolyodok ezen. Felmerült bennem, azaz érzés, tán többet érzek, mint kellene? Nem! Az nem lehet! Hiszen ő egy jó barát, hogyan is érezhetnék én többet?
- Ezt Maya verd ki nagyon gyorsan a fejedből!- Szólalt meg a képzeletem. Mindig akkor szólal meg, amikor nem kéne. Soha nem gondolkozhatok tiszta fejjel?
- Hagyjál! – Szólaltam vissza feldúltan.
- Ez te is tudod, hogy rossz ötlet. Nem érezhetsz többet barátságnál!
- Az én érzéseim! Hagyj békén! Elég bajt okoztál már! – Válaszoltam már kissé nyugodtabban, és kérésemre, eltűnt. Megint csak egy magam voltam, a gondolataimmal.  De nem sokáig…

Eric elkezdett mocorogni. Fejét balra helyezte, majd a jobb oldalára és rám nézett.  Látszott rajta, hogy meg van lepődve. De szerintem beugrott neki a történtek. Nem bírtam visszafojtani azt, amit most – jelen pillanatban – érzek. Egy könnycsepp indult le az arcomon, amit követett még egy, és egyenesen az ágyra csöppent. A következő cseppet már Eric törölte le kezével, végig simítva arcomon. Érintésébe beleborzongtam.
- A királylány miért ejt könnyeket? – Kérdezte mosolyogva. Én is elmosolyodtam. Kezét megfogtam, és nem akartam elengedni.
- Jobban vagy már? – Kérdeztem.
- Sokkal jobban vagyok! Nélküled, most nem lennék itt! Köszönöm, hogy megmentetted az életem! – Nézett a szemembe.
- Nagyon szívesen! – Válaszoltam nagy őszinteséggel. Elengedtem kezét és mellé feküdtem. Hozzábújtam, kezét a vállamra helyezte.
- Remélem tisztában vagy vele, hogy víz nem érheti a sebedet? – Nevetett fel.
- Persze, teljesen tisztában vagyok vele! – Válaszolta.
- Szörnyen aggódtam érted! – Mondtam halkan. – Azt hittem nem foglak tudni megmenteni.  De még is sikerült! És örülök, hogy jobban vagy!
- Tudod Maya, míg nem voltam eszméletemnél, sok dolog lejátszódott bennem. – Keltem fel mellőle és furcsán néztem rá.
- Most mire célzol?
- Csak arra, hogy szabad vagy! – Nézte a plafont. Nem tudtam ezt hova tenni. Mi van akkor, ha már nem akarok elmenni? Ha nekem így jó? Mégis hova mennyek? Már nincs otthonom.
- És mi van akkor…
- Nincs akkor Maya! Veszélybe sodortalak, ahogy jó magamat is! Mi van akkor, ha ez fordítva történik meg? Ha Kendra téged kap el? – Fájtak a szavai. Mit sem törődve vele, indultam meg a konyhába, és leültem az asztalhoz. Duzzogtam akár egy ötéves, de meg volt rá az okom. Mégis hogy teheti ezt meg velem? Nem hibáztatom semmiért. Senkit sem hibáztatok. Újabb könnycseppek indultak a nagyvilágba. Már nem érdekelt semmi. Ilyenkor bántam azt, Kendra miért nem engem talált meg? Kár ezen gondolkozni.

Hirtelen keze a derekam köré csavarodott és feje a vállamra nehezedett.
- Gyere! – Húzott fel az asztaltól, és mikor rápillantottam, már egy dzsekiben álldogált előttem. A székről levette az én farmerkabátomat és rám helyezte. Elővett egy kendőt.
- Minek a kendő? – Kérdeztem morcosan. Mire a kendővel bekötötte a szememet.
- Csak bízz bennem! – Suttogta a fülembe. Megfogta a kezemet és valahova elkezdett vezetni. Fogalmam sem volt hova visz.
- Ne ijedj meg! – Állított meg.
- Mi? Miért? – Hirtelen felkapott. – A sebednek ez nem tesz jót, hogy cipelsz! Pláne hogy lépcsőzünk!
- Ne a sebemmel foglalkozz! Hidd el, túlélem. Honnan veszed, hogy lépcsőzünk?
- Nem nehéz kitalálni! – Vigyorodtam el.
- Tényleg, ez hülye kérdés volt. – Egy-két perc múlva már a földet éreztem a talpam alatt. Eric levette a kendőt. Egyből ledöbbentem. Az Eiffel-torony tárult elém, egy kis teraszról. Egyszerűen hitetlen, és csodálatos egyszerre.
- Tetszik? – Kérdezte Eric, és mellém lépett.
- Gyönyörű!  - Válaszoltam vigyorogva, majd leültünk egy kis asztalhoz
- De amúgy hol vagyunk, pontosan?- Néztem értetlenül, hiszen egyáltalán nem tudom, hol vagyunk pontosan.
- Az maradjon az én titkom! – Mosolyodott el. Hosszú percekig némán ültünk és néztük, milyen szép is a kilátás. Mikor hirtelen elsötétedett, és csak a lámpák fénye világította meg a tornyot és a várost. Éreztem egy vízcseppet az arcomon, ami miatt felálltam és indultam volna be a szobába, de Eric elkapta a karomat és felállt.
- Maradj még egy kicsit! – Nézett mélyen a szemembe. Teljesen megbabonázott barna szemeivel. Állj! Maya, elég! Észhez kell térned.

Csuktam be a szememet és már csak azt éreztem, hogy elkezd esni az eső. Minden egyes vízcsepp lefolyik az arcomon, a kezemen, a hajam elázik. De nem zavart. Ugyan ez történt Ericcel is. Aki végig engem nézett.
- A víz nem tesz jót a sebednek! – Vigyorodtam el pajkosan. Tudtam, hogy idegesíti, ha ezt mondom, de vicces mérgelődni látni.
- Már meg sem szólalok! – Emelte fel mind két kezét. Amin elmosolyodtam, és hozzá bújtam. Megint rám tört, azaz érzés, hogy nem akarom elengedni. Egyfolytában váltakoznak az érzéseim, de nem izgat. A jelen a fontos. Csak esett az eső, ő és én voltunk.


"Csupán egy századmásodpercig habozik. Előrébb hajol és rátapasztja a száját a számra. Kikapcsolódik az egész világ, eltűnik a hold, az eső, az ég, felszívódnak az utcák is a semmiben. Csak ketten létezünk a sötétségben, élve, létezve, elevenen. /Lauren Oliver/"

Egy negyed órája biztos állhatunk összebújva, de iszonyatosan jó érzés volt. Hogy valaki mellettem van. Ilyet még soha nem éreztem, senkinél!
- Tiszta víz vagyok! – Nevettem el magam.
- Nem csak te! Mennyünk! – Tolt el magától.
- Hova megyünk már megint? – Mosolyogtam még mindig.
- A királylány mit szólna egy sétához?
- Benne vagyok! – Ott hagyva a gyönyörű kilátást és mindent, sétáltunk Párizs utcáin. Fogalmam sincsen hány óra lehetett, de minden teljesen kihalt volt. Bár nem zavart, sőt, sokkal jobb volt így. Sokat beszélgettünk, ami csak úgy szoba jött. Felszabadultabbnak éreztem magamat. Mint ha nem is én lennék, hanem egy másik énem. Aki nem törődik a dolgokkal, inkább kiönti szívét. Hagyja, hogy az érzelmek vegyék át az irányítást. Ha nem is az egészet, de egy fél részét biztosan. Még nem tartok ott, hogy felemészt, ugyan is jól magamban tartom. Nem hagyom, hogy felszínre törjön. Mert nem is akarom. Nem vagyok az a fajta, aki belebolondul valakibe. Az esélyem megbotlanak a következő semmiségben. Úgy őrzőm a szívem, mint egy gyémántgyűrűt. De a szerelem, a szerelmed megváltoztat mindent. Mégis a világom egy üres hely. Mindig is az volt, most miért lenne más? Nem engedhetem, hogy eltűnjön, hiszen nélküle nincs varázslat.
- Elmesélnéd, mi történt közted és Kendra között? – Tettem fel a kérdést, és látszott rajta, kicsit nehezen érinti. Úgy látszik, Kendra nem egy futó kaland volt a számára.
- Hol is kezdjem? A lényeg annyi, hogy megcsalt. Játszik a fiúkkal. Kis idegig össze voltam törve, de az élet mindig megy tovább! Újabb és újabb kalandok jönnek. Nincs értelme búslakodni. Nem igaz? – Mosolyodott el.
- De, igaz! – Értettem vele egyet. Teljesen igaza van, mi értelme szomorkodni, mikor úgyis jön valami új. Mindig ad az élet újabb esélyt a boldogságra. Órákig sétálgattunk, majd hazamentünk. Csurom vizesen. Eric levette a pólóját, és leült az ágy szélére. Kapva az alkalmon, fogtam a fertőtlenítőt és egy pár darab pamacsot, és leültem mellé.
- Az meg mi? – Kérdezte fintorogva. Csepegtettem pár cseppet a pamacsra. Ahogy hozzá ért a sebéhez, egyből felszisszent.
- Fáj? – Kérdeztem aggódva.
- Nem, csak csíp. El sem hiszem, hogy Kendra ezt tette velem.
- Nyugi! – Nyugtattam meg. Nincs értelme már ezeken rágódni. Megtette! Én fogtam az úgy mond pizsamámat és elmentem átöltözni.

 A vizes ruhámat a radiátorra helyeztem, és Ericre néztem, aki már aludt. Gyorsan bealudt. Egy mosoly kíséretében a kanapéhoz sétáltam, és hirtelen megszólalt.
- Nem kell mindig a kanapén aludnod! – Veregette meg maga mellett a helyet. Nem utasítottam el, így fogtam a takarót és oda bújtam mellé. Nem is kellett várnom, hirtelen az álom rabjává tett.
Ahogy mondani szokták: Utáld a bűnt, de szeresd a bűnöst!