6.Fejezet- A szív titka

"Torzító tükör a félelem, túlzása rettentővé nagyít, csúfsággá rajzol bármilyen véletlen vonást is, a felkorbácsoló képzelet pedig őrült és képtelen lehetőségekbe rohan bele."

Nem tudom, hol vagyok. Tán meghaltam? Vagy csak álmodom ezt az egészet? Jó kérdés…
Kinyitottam a szememet, és furcsa módon, nem az ágyon feküdtem, hanem a kanapén. Felültem és körül néztem. Sehol senki. Kimentem a konyhába, de ott sem találtam senkit. Egyedül maradtam. Ránéztem a laptopra és egy papír fecni díszelgett rajta. Gyorsan megnéztem, hogy mi állhat benne.

„Jó reggelt királylány! Délre gyere a nagy könyvtárba. Mindent elmesélek, ami éjszaka történt. Remélem, nem szöksz meg! Szavadon foglak!
Eric”

Remek! Akkor valami furcsa dolog történt. A legviccesebb az egészben, hogy nem emlékszem semmire. Mi történt az éjszaka folyamán? Szörnyen idegesítő hogy nem tudok a dolgokról. Ránéztem az órára, ami a falon lógott, és már tizenegy órát mutatott. Van egy órám elkészülni és oda érni a nagy könyvtárba. Kendrával már voltam egyszer, mikor egy könyvet kölcsönzött ki. Így biztos vagyok benne, hogy megtalálom.

/Eric szemszöge/

Fogalmam sincsen, hogy Mayának mi volt a baja éjszaka. A fejét fájlalta sokáig, de hogy mi okból történt ez, nem tudom. Fél óráig biztos szenvedett, de én már nem bírtam ezt nézni, és bealtatóztam. Kénytelen voltam. Inkább hagytam volna szenvedni? Evvel legalább elaludt, és megnyugodott. Én már nem tudtam visszaaludni, és letelepedtem a laptop elé. Néztem minden féle dolgot, de úgy semmi nem kötött le. Ránéztem a nagy könyvtár honlapjára és megnéztem a nyitva tartást. Hála a jó égnek, korán nyitnak. Nem bírtam volna ki, mondjuk kilencig vagy tízig. Mikor már a netezést is untam, úgy döntöttem, hogy megreggelizek és felöltözök. Amolyan reggeli előkészületek hajnalban. Ezekkel legalább elrepült az idő, és mikor már jónak találtam az indulást, még írtam Mayának egy kis levelet, és olyan helyre helyeztem, amiben biztos vagyok, hogy meglát, vagy megnéz. Miután megírtam elindultam a nagy könyvtárba. Ez tetszik, mikor nincsen semmisem messze, úgy látszik jó helyre költöztem.
Bementem és könyvek sokasága díszelgett. Nem is tudtam hirtelen, hogy hol kezdjem a keresést. Így hát végig mentem az összes soron, ami a földszinten volt, ami nem kis idő. Felmentem az emeletre, ahol nagyon kevesen voltak. Elkezdtem a sorok között nézelődni. Kivettem egy könyvet, és elkezdtem olvasni. Mikor valaki a nevemet súgta.
- Eric! – Felnéztem és a másik sorban Kendra arcát véltem felfedezni. Semmi kedvem nem volt evvel a nőszeméllyel beszélni. De mit csinál ilyenkor egy férfi? Sarkon fordul, jelen esetben ezt most nem tehettem, vagyis nem engedtek.
- Nem érek rá Kendra! – Mondtam hidegen és tovább sétáltam. Ő is ugyan ezt tette, és mikor a sor végére értem, szembe találtam magammal.
- Mit keresel itt? – Kérdezte vigyorogva.
- Csak egy könyvet keresek.  – Válaszoltam és elmosolyodtam, majd kikerültem és mentem a következő sorba, de jött utánam.
- Milyen könyvet keresel? – Jött a következő kérdés.
- Megijesztesz a kérdéseiddel. – Egy pillantást vettetve rá tovább sétáltam. De ugyan úgy jött utánam. Mikor magával szembe fordított és neki szorított a könyvekkel teli bútornak. Csak néztem az akcióját, még meglepődi se volt időm.
- Miért véded Mayát? – Most szíven szúrt ez a kérdés. Majd pont neki fogom elmondani. Meg szerintem nagyon jól tudja!
- Közöd? Eressz Kendra.
- Amúgy is, nem felejtettél el valami, vagy inkább valakit?  - Nézett értetlenül, de tudtam mire gondol. De úgy döntöttem, játszom vele egy kicsit.
- Nem tudom mire, vagy kire gondolsz. – Válaszoltam már én is értetlenül.
- Ránk!  - Elengedett és tovább sétáltam.
- Az már elmúlt Kendra lépj túl rajta. – Olvastam tovább azt a könyvet, amit levettem előbb a polcról. Kendra viszont nem tágított.
- Persze, elmúlt. De azért nem kéne így viselkedned velem. A sok közös, ám de mesés éjszaka és az együtt töltött idő, egyszerűen fantasztikus volt. Még mindig nem értem miért lett vége. – Csak a szememet forgattam a sok baromságára. Igen, a múlt rejt titkokat. Volt egy kis összefűzésem Kendrával, amit így utólag is bánok.
- Az első dolog: Mesés? Volt kb.3 alkalom. Kettő: Mondtam Kendra, hagy békén!
- Te meg nem válaszoltál a kérdésemre!- Vádolt meg.
- Te meg nem tetted meg, amire kértelek! – Megfordultam és belém ütközött. Csak néztem rá.
- Remélem Mayát nem hagytad egyedül a lakásodon, mert még a végén meg kívánom látogatni. – Ördögi vigyor feslett az arcára és elment. Nem izgultam az előbbi kijelentése miatt, hiszen tudtam, Maya már úton van ide. Végig néztem a távozását, mert biztosra akartam menni, hogy így nem lesz a sarkamban. Így a legbiztonságosabb. Utána mentem tovább a sorokon, csak néztem a sok könyvet, de egyik se az volt, amit éppen keresek. A telefonom üzenetjelző hangjára lettem figyelmes. Kikaptam a zsebemből és már nyitottam is meg az üzenetet.

„ Itt vagyok a könyvtárba! Te merre vagy? Maya”

Már nyomtam is a válasz gombra, és bepötyögtem a kérdésére a válaszomat.

„Az emeleten!”

Beletelt neki egy jó pár perc, mielőtt megtalált. Leültem az ablaknál lévő asztalhoz és figyeltem Maya érkezését. Morcos fejjel közeledett és már tudtam előre, jön a hidegzuhany!
- Az emeleten? Ennél jobban nem tudtad volna kifejteni? Eric, ezt a könyvtárat azért hívják nagy könyvtárnak, mert nagy! Találjalak meg az emeleten mi? Írhattad volna azt is, hogy az asztalnál ülök. – Leült velem szembe és csak néztem rá. Nem volt kedvem vele veszekedni, így lenyeltem az egészet. Ilyen lebaszást is rég kaptam. Már hiányoltam az életemből.
- Szia Maya! – Üdvözöltem vigyorral az arcomon. Miután lehiggadt, végre normálisan lehetett vele beszélni. Aranyos mikor ilyen dühkitörései vannak.
- Szóval! Miért kellett ide jönnöm? – Szegezte a kérdést, miközben az egyik könyvben keresgéltem.
- Az egyik régi könyvben vannak a Louvre-múzeum képei és festményei egyaránt. A múzeum valamelyik oldalán, kívül vagy belül az fogalmam sincsen, falán van a széfnek a kódja, amivel kilehet nyitni. A könyvben vannak a múzeum külső és belső képei. Lehet, gyorsabban megtalálom képen. De ha nem, akkor el kell mennünk a múzeumba és körül nézni. Meg kell találnunk a kódot, különben soha a büdös életben nem találom meg azt a kristályt. A térkép nélkül biztos nem. – A könyvet elé raktam és ő is elkezdte tanulmányozni, de ahogy én is, ő se jutott semmire.
- Jól van. Ezzel nem jutottunk előrébb. Akkor irány a múzeum. – Nem is kellett kétszer mondania, már indultunk is. Egész úton beszélgettünk, ami most jó érzés volt.
- Akkor elmondod mi történt éjszaka? – Sejtettem, hogy meg fogja kérdezni, de nem tudtam mikor.
- Csak annyi történt, hogy kimentél éjszaka a fürdőbe. Nem tudom mit csináltál, de nem is érdekel. De hallottam, hogy valakihez beszélsz. Fogalmam sincsen kihez beszélhettél, de ijesztő volt. Azt nem hallottam mit mondtál, mert inkább motyogás volt, mint sem hangos beszéd féle. Aztán oda mentem és megkérdeztem, hogy mit csinálsz, erre azt válaszoltad, hogy semmit. Mikor indultál volna vissza, akkor elkezdted fájlalni a fejed. Fogtad, mert annyira fájt. Elkezdtél összeesni, de tartollak így nem rogytál a földre. Rossz volt nézni, hogy szenvedsz így bealtatóztalak, amitől elaludtál. – Daráltam le az egészet, amit nagy figyelemmel kísért végig Maya.
- Jézusom, akkor jól kiütött az altató, mert semmire nem emlékszem. De nem is baj, remélem, nem jön vissza az a fejfájás, mert borzalmas volt. – Mondta már mosolyogva, de láttam rajta, hogy meglepődött azon, hogy megint bealtatóztam. De hát mi mást tehettem volna? Semmit…
- Jól van, itt vagyunk. – Álltunk a múzeum előtt, és úgy döntöttünk – vagyis inkább kénytelenek voltunk – bemenni.
- Merre? – Kérdezte Maya. Bár fogalmam sem volt merre kellett volna elkezdeni a menetet.
- Ez egy jó kérdés. – Vágtam rá. Majd elindult jobbra, először nem vettem észre hogy eltűnt mellőlem, csak miután a nevemet suttogta.
- Psszt! Eric! – Oda mentem hozzá.
- A festményen az áll: „Ha az eszedet követed, akkor könnyen csapdába léphetsz, de ha a szívedre hallgatsz, akkor jó utón haladsz a boldogsághoz!” Ez jelenthet valamit? – Nem volt rossz kezdésnek Mayától. Szóval ne az eszemet kövessem, hanem a szívemre. Érdekes.
- Ahha. – Csak ennyit válaszoltam.
- Mit mondasz? – Tette fel a kérdést Maya.
- A szívem azt súgja, hogy bent lesz a megoldás, egy festményen.
- De Eric, nem mindegy melyik festményen. – Mondta búsan Maya. Körül néztem és oda mentem egy másik festményhez, amin szintén egy kis szöveg állt.
- „Kérjetek, és adatik nektek!” – Mondtam el hangosan. – Ez most mit jelentsen? – Tettem fel a kérdést. Maya arcát látva, erősen gondolkozott a dolgon. Mire hirtelen felszólalt.
- Mi van akkor, ha csak azt kérem, hogy mutassa meg a kódot, akkor megmutatja? – Nézett értetlenül. Mire eszembe jutott valami.
 - Van vized?
- Van! – Adott egy üveg ásványvizet, és csöppentettem pár cseppet az ujjamra.
- Figyeld, hogy ne nézzenek. – A festmény sarkát elkezdtem kicsit áztatni, amin számok kezdtek halványodni. Elővettem egy papírt meg egy tollat és leírtam. Reménykedtem benne, hogy ez lesz a kód.
- Sikerült Eric! És most tűnjünk el innen. – Elmentünk haza. Végig azon töprengtem, hogyan jöttem rá arra, hogy víz kell ahhoz, hogy megtaláljam a kódot? Furcsa vagyok…
- Honnan tudtad? –Kérdezte Maya miközben letelepedett a kanapéra.
- Fogalmam sincsen. Csupán valami ezt súgta. – Mosolyogtam rá.
- Lassan el kéne készülődnöm. – A hangjában egy kis izgatottságot véltem felfedezni.
- Ha nem haragszol, átmennék a saját lakásomba lefürödni meg ilyenek. – Bólintottam és már el is tűnt. Egyedül maradtam. De igaza van, el kéne kezdeni készülődni. Én is elmentem lezuhanyozni, beállítottam a hajam, hiszen mindegy egyes hajszálnak meg van a maga helye. Felvettem az inget, amit Maya választott nekem, hozzá egy nyakkendőt és egy zakót. Gatyának a szürke, ülepes gatyát válaszoltottam a bordó cipőmmel. Ezzel legalább elment az idő. Pont csengettek, és az ajtóhoz siettem kinyitni.
- Kész vagyok! Mehetünk! – Mosolygott Maya. Egyszerűen lélegzet elállító volt a ruhájában. Mesés, csodaszép egyszerre. Nem tudtam mit mondani, csak néztem rá.
- Jól vagy? –Kérdezte tőlem, és észbe kaptam.
- Öhm, persze, csak elbambult. Akkor mehetünk?- Kérdeztem tőle, és bezártam az ajtót.
- Várj! – Állított meg. Magával szembe fordított és megigazította a nyakkendőmet.
- Most már tökéletes! – Válaszolta mosolyogva, amin én viszont elvigyorodtam. Utána elindultunk….