27.Fejezet~ Meglepetés

Sziasztok!
Úgy döntöttem, előbb hozom a fejezetet, és ezt ADÉL-nak köszönthetitek :) De, ez azt jelenti, hogy holnap(az-az Hétfőn) nem lesz fejezet, csak kedden :)
Kellemes Olvasást és sok komit kérek!
Üdv: Vanity

~ Nézd Eric, valamit el kell mondanom… ~ Kezdtem bele, majd kíváncsian rám emelte barna szemeit. ~ Úgy döntöttem, hogy januárban, visszamegyek Londonba, egy kis időre… ~ Azt hittem, rosszul fogadja majd a döntésemet, de rá kellett jönnöm, hogy tévedtem.
~ Miért Mays?
~ Csak azért, hogy átgondoljak mindent. Rendezem magamban a dolgokat, és ehhez, kell a magány. De most, ne hogy azt hidd, hogy nem érzem jól magam veled. Mert nagyon is jól érzem, és jobbat nem is kívánhatnék. ~ Magyarázkodtam, amin elmosolyodott. Persze, nem kerülte el a figyelmemet, és rá is kérdeztem.
~ Miért mosolyogsz? ~ Kérdeztem furcsán, és összevontam a szemöldökömet.
~ Csak egy feltétellel mehet el Londonba Miss. Owen… ~ Humorizált, majd folytatta. ~ Ha megígéri, hogy nem felejti el a barátját itt Párizsban, és hogy telefonálni fog, minden nap. ~ Megálltunk, és vele szembe fordultam. Eltúrt egy kósza hajtincset az arcomból, és rabul tartott csodás, barna szemeivel.
~ Megígérem! ~ Adtam egy puszit az arcára, majd tovább sétáltunk.
~ Remélem, tudod, hogy nem hagylak elmenni olyan könnyen. ~ Kacsintott rám rossz fiúsan. Felvontam a szemöldökömet, és felnevettem.
~ Miért? A nagy Eric Saade meglepetést tartogat nekem? ~ Kérdeztem aranyosan.
~ Még az is lehet… ~ Vonogatta a vállát. Bólintottam, majd összeszorítottam a számat, megálltam, és megdobtam hógolyóval. Összefontam karjaimat a mellkasomon, és vártam.
Megállt, zsebre vágta a kezét, és felém fordult.
~ Emlékszel még, mit mondtam neked, mikor másodszorra találkoztunk? ~ Megcsóváltam a fejemet. ~ Azt, hogy tudom már, mit tennék veled… khm.. ~ Köszörülte meg a torkát. Értettem a célzást, és egyből leesett, mikor történt ez a rész. ~ Ha még egyszer megdobsz egy hógolyóval, biztos lehetsz belőle, hogy nem menekülsz előlem. ~ Kacsintott rám, majd tovább sétált. Felnevettem, és mellé szökdécseltem. Olyan voltam, mint egy tíz éves kis gyerek. De jó érzés volt felszabadultnak lenni, még a sok fájdalom ellenére is. Eric kézen ragadott, és elkezdtünk táncolni. Nem érdekelt, hogy esetleg néző közönségünk akad, vagy bármi. Jól eltáncolgattunk a hóesésben, és ez felemelő érzés volt számomra. Van, aki mosolyt tud csalni ilyenkor az arcomra.

Miután táncot roptunk az este, a park közepén, hazamentünk. Most boldognak éreztem magam, és úgy voltam vele, semmi sem ronthatja el.
Mosolyogva dőltem el az ágyon, de nem maradhattam sokáig úgy, mert csengettek, Eric meg nyöszörgött, hogy Ő nem fog ajtót nyitni. Odasétáltam, és kinyitottam, a vendégünkön, meg is lepődtem. Prágában láttam utoljára, teljesen letörve.
~ Mit szeretnél? ~ Kérdeztem kicsit meglepődve.
~ Magányos vagyok, és nem szeretném, a karácsonyt egyedül tölteni. ~ Mosolyodott el halványan. ~ Meg, a másik lakásban, a szüleid várnak rád.
~ Várj, a szüleim? ~ Kérdeztem vissza, mire Eric mellém lépett, és ép oly meglepett először, mint én.
~ Igen. Téged jöttek meglátogatni, mert, szent este, nem tudtak volna jönni. Így most jöttek, és halálra aggódják magukat, miattad. Nézzétek, én félre szeretném tenni az utálatot. Sajnálom, ami történt, és higgyétek el, nekem is rosszul esik minden. De szeretném, a barátságotokat visszakapni. Legalább a tiedet Mays. ~ Szegezte nekem az utolsó mondatot. Ericre néztem, aki bólintott.
~ Rendben. ~ Válaszoltam egy mosoly kíséretében. ~ Mindjárt megyünk. ~ Becsuktam az ajtót, és felvettem valami normális ruhát.
~ Én, addig itt leszek. ~ Mondta Eric, és leült a laptop elé. Felvontam a szemöldökömet, elé léptem, majd lecsuktam a laptopot. Meglepetten nézett rám.
~ Mi? Ne, ne csináld ezt velem… Gyere te is. ~ Kérleltem.
~ És mit fogsz rám mondani? Ki vagyok én neked? ~ Értetlenkedett, és felállt.
~ A barátom vagy. Csak okosan. ~ Kacsintottam rá.

Megálltunk az ajtóban. Egy nagy levegőt vettem, majd Ericre néztem. Látszott rajta, hogy kicsit ideges. Megfogtam a kezét bátorítóan, és kinyitottam az ajtót. Bementem ~ nyomomban Ericcel, aki nem akarta, hogy elengedjem a kezét~ és meghallottam a szüleimet, ahogy boldogan nevetnek Kendra egyik viccén. Mikor beléptünk a nappaliba, minden figyelem ránk termett. Anya felpattant a kanapéról, és szinte már szaladva jött hozzám, hogy megölelhessen.
~ Jaj de jó látni Mays! ~ Örömkönnyeket hullatott, amit megmosolyogtam. Nevetve húzódott el, és mért végig.
~ Teljesen megváltoztál, mióta elköltöztél. Csodaszép nő lett belőled szívem.
~ Köszönöm anyu! ~ Léptem apa elé, aki inkább Ericet méregette. Meglebegtettem a kezemet a szeme előtt, majd rám figyelt, és mosolyogva megölelt.
~ Szia apa!
~ Szia kincsem! Minden rendben van veled? Csodásan nézel ki.
~ Igen apu, minden rendben van, és köszönöm! ~ Toltam el magamtól. Úgy éreztem, itt az ideje bemutatnom az ajtóban álló, meghátrált srácot is a szüleimnek.
~ Anyu, apu! Szeretném bemutatni nektek Ericet! ~ Léptem az említett mellé, és megfogtam a kezét. Mint minden családba, mikor a lány bemutatja a barátját, az anya örül, az apa pedig, meggyőződik róla, hogy egymásnak valók-e, és hogy a fiú nem csak kihasználja a lányt, hanem valóban szereti. Kínos kérdéseket tesz fel és egyéb dolgok. Ez most sem volt másképp. Anya mosolyogva lépett Eric elé, és nyújtotta a kezét.
~ Szia! Carmelita vagyok! Örülök, hogy megismerhetlek Eric! ~ Fogott kezet az említettel.
~ Üdv, Eric vagyok. Részemről a szerencse! ~ Mosolygott édesen Eric. Meglöktem egy kicsit, hogy lépjen apám elé. Így is tett.
~ Üdv, Eric Saade vagyok! ~ Nyújtotta a kezét.
~ Jerry vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek Eric. ~ Azt hittem, apám flegmán oda vágja a nevét, de ez helyett, kedves volt vele. Értetlenül néztem össze anyával, hiszen ő is meglepett ezen.
~ Együnk! ~ Kiáltott fel lelkesen Kendra, és célba vettük a konyhát.

 Leültünk az asztalhoz, és elkezdtünk enni. Persze, Kendra nem tud csodálatosan főzni, és ezt a szüleim is tudják, így ők hozták ételt. Apa és anya kérdezgette Ericet, mindenféle dologról, persze engem is kérdezgettek, hogy mi történt velem. Nem meséltem el se Prágát, se azt, hogy hogyan ismertem meg Ericet. Mindent csak kitaláltam, hiszen nem lenne jó, ha megtudnák a szüleim, mi is történt valójában velem.
~ Mond csak Eric, hány éves vagy? ~ Kérdezte apa.
~ 20 éves vagyok. ~ Válaszolta egyszerűen.
~ Szereted a focit? ~ Zúdította rá az újabb kérdést.
~ Persze. ~ Azt hiszem, haza is mehetek, mert én, már úgy sem kellek ide. Apa nagy focirajongó, és képes non-stop beszélni róla.
~ Öhm, Maya, kincsem! Chrisről tudsz valamit? ~ Kérdezte apám, mosolyogva.
~ Azt mondta, hogy egy darabig nem jön haza, mert úgy döntött, körbe utazza a földet. Tudod milyen ilyenkor. ~ Vontam vállat grimaszolva.

Jó késő lehetett, mikor a szüleim végre bejelentették, hogy mennek. Elbúcsúztunk, Kendrát egyedül hagytuk. És mi is nyugovóra térhettünk.
~ Remélem, nem vagy túlságosan is fáradt! ~ Mondta Eric, mikor bezárta az ajtót. Kérdőn néztem rá, mikor leült mellém az ágyra.
~ Mi? Miért? ~ Kérdeztem, de nem hagyta, hogy rá zúdítsam a kérdéseimet, belém fojtotta a szót egy csókkal. Hanyatt dőltünk az ágyon, és tudtam, hogy ezt az éjszakát, felejthetetlenné teszi számomra. Semmi sem zavart meg minket, leküzdöttük gátlásainkat, és adtuk át magunkat az érzéseknek, és a szerelemnek…. Ami oly régóta forr ereinkben…